Emlékezés
Ameddig csak élek rád emlékezem,
az együtt töltött idõt soha nem feledem.
Évek múlnak el, s bennem mégis létezel,
mert emléked nem törli semmi el!
Sok idõ mi elmúlt már, de szívemben itt maradtál.
Az élet múlik, de az emlékek élnek,
s míg élünk õrizzük õket.
Gyere hallgasd az esõcsobbanást,
Minden csepp, lehetne egy – egy gyertyaláng,
Rád emlékezik minden koppanás,
Milliónyi csillag ragyog már Reád. Érted égjen minden gyertyaláng,
Nézd a könnycseppet, ahogy lecsordul az arcomon!
Kint esik az esõ, kopognak a cseppek a sírodon.
El sem búcsúzhattam! Elrohant az alkalom.
Fájó szívvel gondolok reád minden keserves nap,
Minden pillanat ajándék, amit az emléked ad.
Pihenjetek csendesen a csillagok közt,
Hol nincs már több fájdalom,
De szívünkben itt lesztek míg élünk e világon!
Oly kedves voltál szívünknek,
De egy nap elhívtak a fények.
Megmaradt a keserû bánat s a fájdalom,
S keserves könnycsepp csordul le arcunkon!
Elmúlik minden egyszer véget ér,
Nem mondtál semmit, csak szó nélkül elmentél,
Látod itt vagyok, minden nap várom, hogy újra visszatérj
Álmodj édes lelkem gyönyörû álmokat,
hogy éjjel ne lássam szomorúnak arcodat,
kacagd az eget, a csillagot,
s tudd, hogy mindez teérted ragyog.
Elmentél messzire, távol a világtól.
De szívemben emléked örökké lángol.
Perzselõ tüze sokszor meg-megéget.
Teremtõm óvd Õt, csak erre kérlek!
Lehullott egy levél, üres lett a ház,
Nincs már senki, aki most lelkedre vigyáz.
Elment, mert parancsra kellett mennie,
Ideje nem volt köszönni, sem búcsút vennie.
A csend, melyben felidézzük hangod,
Elmondja, hogy semmi sem csillapíthatja égetõ hiányod.
Közös álmunk véget ért,
Nélkülded kell harcolnunk a holnapért.
Most a fájdalom üvölt bennem, karmol, tép, szétszakít,
De az élet mindvégig arra tanít, hogy elviseld a kínt.
Miért Õ? Miért ment el Õ is ily korán?
Nem érdemelt az élettõl többet talán?
A sok miértre nincsenek válaszok,
Fájlalom, de választ én sem kaphatok.
