Gyertyák virágok.
Csöndben merengve bámulok előre,
megállt az élet, megállt egy időre.
Bárhol is kereslek, nem látlak sehol,
felkavartad lelkem, szívem már gyászol.
Szememből könnycsepp halkan csordogál,
nincsen már másom, csak emlék, mit itt hagytál.
Az égre tekintve látom az arcod,
egy új világ vár de várom a harcot.
Hogy veled lehessek de nem érhetlek el,
repülnék veled a végtelenbe fel.
Átölelnélek egy édes angyalként,
hiányod érzem és fáj a sok emlék.
Rám néztél mint egy ragyogó csillag,
de érzem a távolból mindig velem vagy.
A világ szürke, ahol te nem vagy,
Minden perc üres, minden szó hiányzik.
Bennem élsz, minden gondolatomban,
És minden könnyem rólad mesél csendesen.
Magányomban köszönt az est egy hosszú, fáradt nap után,
Ágyam szélén kuporgok, s tekintetem megpihen szűk szobám kopár falán.
Emlékek képe hívogat, s képzetem újra elindul feléd,
Néma könnyeket hullajtok, és ökölbe szorítom reszkető kezem.
Ellenem szövetkezik a csend, hálóját vetette ki rám,
Én kiáltanék, de nem tudok, erőtlen testem áldozat.
Arcomat a párnámba temetem, mély barázdákat szántott lelkemen a fájdalom.
Felsírok, mint egy kis gyerek, mert hiányod fáj nagyon.
Most a fájdalom üvölt bennem, karmol, tép, szétszakít,
De az élet mindvégig arra tanít, hogy elviseld a kínt.
Miért Ő? Miért ment el Ő is ily korán?
Nem érdemelt az élettől többet talán?
A sok miértre nincsenek válaszok,
Fájlalom, de választ én sem kaphatok.
Sírodon egy kicsi virág,
szomorúan nézek le rá.
Csillog a könny a szemembe'
emléked őrzöm a szívembe'.
Hiányod fáj mindig várlak,
lelkem megöli a bánat.
Tudom nem jössz, messze mentél,
hideg földben megpihentél.
Gyertyát gyújtok, sercegve ég,
lobban a láng... csillagként élsz.
Kicsi virág, fehér rózsa,
szirmod hull e kedves sírra.
Sziromlevél gyöngyszemfátyol,
fehér lepelként őrzi, örök álmod.
