Emlékezés
Sötét van, mégis bármerre nézek,
Körülöttem gyertyák százai égnek.
Mindegyik lángja egy életrõl mesél,
Pedig csend van, senki nem beszél!
VAJON KIK LESZNEK AZOK, AKIK MAJD EMLÉKEZNEK RÁM?
AKIK KÖNNYCSEPPET EJTENEK A NEVEM HALLATÁN?
AKIK NEM FELEDNEK MAJD. . . ,
MERT ÉN OLYAN EMBER VOLTAM, -
AKIT SZERETTEK MÍG ÉLTEM,
ÉS SZERETNEK ÍGY HOLTAN. . .
És én itt maradtam, nekem még itt van dolgom,
De arcod, mosolyod, én a szívemben hordom.
Szeretlek, és szeretni is foglak, ameddig csak élek.
Ha azt akarom itt légy velem, a csillagokra nézek.
A csillagokat nézve, mást én már nem kívánhatok,
Csak annyit, légy boldog ott ahol én nem járhatok.
S néha nézz le ránk, kiket itt kellett hagynod,
Szeress minket, vigyázz ránk, mást már nem is kell adnod.
Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem,
Születtem ,,,,, éltem halálomig.
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.
Emlékezz rám.
Nincs oly nap, hogy ne jutnál eszembe,
Már most tudom, hogy soha nem leszel feledve.
A nappalt még viselem, de az éjszaka kegyetlen,
Álmomból gyakran sírva ébredek, mert nem vagy itt mellettem.
Álmomban veled élek
Míg alszom, álmom lesz élettered,
és ebben az életben veled leszek,
mert reggel kinyitva mindkét szemem,
egyedül vagyok és nem vagy velem.
A gyertya ég
könnyektől ázva,
lelekedre odafenn
angyalok vigyáznak!
Már nincsenek szavak
melyeket suttog a szád,
ma is lehajtott fejjel
emlékezek rád!
Csendben állok, emlékezem…,
Nem halt Ő meg, még mindig él – nekem…,
Messze ment, hol el nem érhetem,
Élete úgy múlt el, mint egy pillanat,
de emléke szívünkbe örökre megarad.
Egy mese volt, egy pillanat
egy álom tán, mely megszakadt,
hogy volt egy kéz, mely ringatott,
és volt egy dal, mely altatott,
és volt egy szív, egy drága szív,
mely itt hagyott.
Szívemben mindig ott élsz,
lelkemnek már része vagy.
Nem számít most a távolság,
Magad vagy bennem a gondolat.
„Túl sötét lett a nappal és túl sötét az este is,
A valóság túl szomorú az álomvilág meg hamis,
Elfutnék az emlékek elol, de nincsen hova,
Hisz ő az, akit nem fogok elfelejteni soha.”
Hiába telnek múlnak el az évek,
Még mindig látod, de ha nyúlsz felé, el nem éred.
Minden emlék és kép előtör,
Veled marad örökké akit megőrzöl.
Könnycsepped zuhan az égbõl
keres minket szüntelenül
de nem talál meg minket soha
mert porba hull és így ér véget az útja
Bárhol jársz, tudd, hogy mindenütt a szívedben élek,
Bárhol jársz, én már nem tudlak feledni téged!
Két kezem összeteszem S a jó Istent úgy kérem,
Akit szívem nagyon szeret, Adja vissza nekem.
Megtanultam éjeken át, remegni,és félni,
én Istenem,jó Istenem,nélküle nem tudok már élni.
Térden állva fohászkodom,fordulj felém Istenem,
add vissza,mert nélküle szenvedés az életem!!
Ha fejfád mellett ég a gyertya,
Látjuk benne arcod,
Odaföntrõl-messzeségbõl,
Karod felénk nyújtod.
Vigyázol ránk most is,tudjuk,
Ugyanúgy mint régen,
Drága jó ÉDESAPÁNK
sosem feledünk téged!
Valaki végleg elmehet,
õrizd meg emlékét, és el ne feledd,
így majd veled lesz mindig, lelke szabadon száll,
vár a túlsó parton, hol nincsen határ.
Drága Édesapánk, bár még szólhatnál,
szívem szakad meg, hogy itthagytál.
Miért van az, hogy aki elment, nem jön vissza többé?
Egy emlék marad csupán, de az élni fog örökké.
Fényes a reggel, a nap is felkelt már,
Égi útján egyre magasabban jár.
Rétek fûszálain harmatcsepp ragyog,
Égi lépteidet kísérjék ma is angyalok
Csillag vagy nékem, mely száll fenn az égen,
oly vonzó a fényed, mit nem érek el.
Álmomban látlak és mindennap várlak,
mert amíg élek, nekem csillag leszel...
Egy szál virág, egy gyertyaszál,
Egy fénykép, amin mosolyogsz ránk,
Emléked örökké itt van velünk,
Amíg élünk, Te is élsz velünk!
Millió gyertya éghet Érted,
Szívünk nem feled Téged!
Velünk vagy, bár elmentél
Emléked itt bennünk mindig él
Pici könnycsepp, mi végig gördül arcomon,
Hatalmas a fájdalom, miért könnyemet hullatom.
Csak menj utadra, fájdalomnak gyümölcse,
Te, a szememnek legõszintébb könnycseppje !!
Gyere vissza, ne engedd, hogy belefulladjak a bánatba,
Egyedül nem fog menni, még szükségem van a támaszra.
Hol sírjam ki magam, hogy beszélhetnék egy halomnak?
Nem hallgat meg az ég sem, hát hogy hihetnék most magamnak?
Kisért a csend,
Vigyázza még a hangodat,
Magányába zár a szoba,
Láttatja még az arcodat.
Érintésed is itt van még,
Õrizem a kezemen,
Könnycseppek gyász- harmata,
Emlékezõ szememen.
