Emlékezünk.
Elmentél tõlünk, de nem mentél messze,
tovább élsz bennünk szívünkbe rejtve.
Számtalan napod ajándék nekünk,
mit együtt tölthettél boldogan velünk.
Ne gondold azt, hogy semmivé lettél,
Õrizzük azt, mit mondtál és tettél.
Ettõl van az, hogy szeretünk téged,
bárhol is vagy, nem érhet véget.
Eljöttem hozzád, itt vagyok újra Veled,
nem kulcsolhatom többé kezembe kezed.
Az utad tovább csillagösvényen járod,
fényévnyi távolok már a Te világod.
Mécseseknek lángja táncot jár a szélben,
sárgult avar zizzenve kíséri léptem,
virágok kavargó, fanyar illata száll,
eltûnt álmaink sírkõ vigyázza már.
Lehajtom fejem, többé már nem kelek fel,
Ha egy sólyom száll az ablakodba, kérlek, ne hajtsd el,
Utolsó emlékem küldöm neked,
Papírra égetve, mennyire szerettelek.
A kín nem enyhül, bár telik az idő.
Hónapra hónap jő. . . eltelik sok- sok idő.
Az időt, mit Veled tölthettem Csak egy pillanatnak érzem,
Nem maradt más nekem,
Csak képek, álmok, emlékek. . .
Drága szíved megszűnt dobogni
Már nem hallhattad, az utolsó sóhajt
Már nem érezhetted az utolsó ölelést
Már nem láthattad a szeretteid zokogni.
"Csak addig volt jó nekem míg karomban éreztelek, de elmentél hirtelen.
Itt hagytál egyedül a sötétben, s már nem érzek mást csak végtelen ürességet.
Szomorúságot és keservet, mély fájdalmat szüntelen.
Sosem múló pillanatot mi lelkembe mar, átható gyászt ami örökké tart.
Nappalom-éjjelem ugyanúgy éget, kínoz a tudat... miért mentél el?"
"Gyújtok egy gyertyát és gondolok Rád,
Bárcsak itt lennél, bárcsak tudnád,
Olvad a viasz, a kanóc leég,
Lelkemben bánat, s a szívem sötét,
Megfáradt kezeid már soha nem foghatom,
Szerető szavaid többé nem hallhatom.
Fénylő szemeidbe már sohasem nézhetek,
De senki nem veheti el tőlem az emlékedet!"
De nehéz megtalálni a megfelelő szavakat,
szomorú lelkemből azonnal szerte hullanak.
Hamar elmentél, túl korán,
de tudom, hogy szeretnek, s azt is, hogy siratnak.
Az emlékezés gyertyái napról napra, százával gyulladnak,
fájdalmas könnyek közt szívünkben hamvadnak.
Néha nézz le ránk, töröld le könnyeinket,
nyújts erőt mindhalálig gyászoló lelkünknek.
"Sötét van, mégis bármerre nézek
Körülöttem gyertyák százai égnek
Mindegyik lángja egy életről mesélnek.
De van egy láng mi csak nekem mesél.
Rólad, s arról engem mennyire szerettél
E lángot a szívembe özön míg élek
Míg egyszer majd rólam is a gyertyák mesélnek!!"
Ő benned él tovább, míg Te is élsz,
Emléke mindig fáj és örökre elkísér.
Sírj hát, mert ez nagyon-nagyon fáj,
Fáj az a kép, mit belül csak te látsz.
Szeretgetnéd, simogatnád, de nem lehet,
Könnyekkel öntözöd fájó emlékeket.
Én is voltam egyszer boldog, nagyon rég...
Oh, ha újra önfeledten nevetnék!
De szívemben nem lakik már boldogság,
Pedig ízét oly szívesen kóstolnám!
Én is voltam egyszer boldog, de elmúlt...
Ajkamon a vidám kacaj elnémult.
Gyászos csend kíséri most már lépteim,
S szívem egyszer-egyszer csendben sír.
Mögötte vagy te az időnek,
a tájnak,a csöndnek...mindennek.
Mert a szívemben vagy, csakis ott,
emléked feledni soha nem hagyott.
Minden gondolat mögött, mert tudom,
az emlékezés a legfőbb....hatalom!
"Ülj le egy percre, s gyújts egy gyertyát,
Gondolj most arra, ki fentrõl vigyáz rád.
A halállal a létnek nem szakad vége,
Emlékezz Rá, s veled marad örökre."
...Hiányzol!
Hiányzik veled az élet.
Álmatlan éjszakákon
magamnak mesélek.
Baldachinos ágyba
fektet a pillanat,
s csak képzelem, hogy karjaid
újra ringatnak....
Hordozzuk fájdalmainkat, ki tudja meddig még
Nincs megírva sehol, hol, s mikor lesz a vég,
Szeretet gyertyám lángja mindaddig ég,
Amíg el nem szólít a magasságos ég!
"Virágerdõ sûrûjében, pihen egy szív csendesen,
Rég nem dobbant családjáért, messze vitted Istenem.
Álmainkban találkozunk, lelked vár ránk odafent,
Hol uralkodik a hit, Békesség és szeretet,
Telhetnek a hónapok, múlhatnak az évek.
Mi örökké szeretünk és nem feledünk TÉGED! "
Múló magány gyötrõ percei,
édes álom féltett vétkei.
Lefolyó könnyek, mik valamit mondanak,
fájó szívek, mik darabokra hullnak.
Néma világ, mely megöl és eltipor,
kínzó fájdalom szívembe hatol.
Kisírt szemek, bánattal telve,
vérzõ érzelmek a szívembe temetve!
Fáj még a szó, fájnak a percek, az évek,
A szívemet nyomja, mikor a múltba nézek,
Könnyeim hullnak, a párnára borulva
Sírok egy végtelen könyvet lapozva.
"Az van a szívben amit szem nem láthat,
szó ki nem mondhat..
szomorú szemek tükre azonban mindent elárulhat..
ó vajon a boldogság hol vagyon?
érzem hogy kíváncsi könnycseppek gurulnak ajkamon
fénylő, sós nyomuk csillog szomorú arcomon..
Elmossák a könnyek a bánatot,
de ahogy a cseppek nyoma arcomon..
úgy a bánaté is szememben még ott ragyog.."
"Most becsukom a szemem, a csodára várva,
Majd kinyújtom a kezem, az ég felé tárva,
Most nem akarok mást, csak sírni-és sírni,
Majd köddé válni, eltûnni, mert ezt nem lehet kíbírni."
Csöndben merengve bámulok elõre,
megállt az élet, megállt egy idõre.
Bárhol is kereslek, nem látlak sehol,
felkavartad lelkem, szívem már gyászol.
Szemembõl könnycsepp halkan csordogál,
nincsen már másom, csak emlék, mit itt hagytál.
Itt maradtam egyedül, négy fal közé bezárva.
A percek szenvednek, várnak az idõ halálára.
Minden hideg, minden fagyott, belepett mindent a hó.
Az összes dolog halott, csak hiányod állandó.
"Szerettem a hangod, mivel szólongattál,
Szemed fényét, amivel simogattál.
Lelkemben õrzöm minden mozdulatod,
Vágyaiddal álmodtuk együtt a holnapot
Van egy szó, mit úgy hívnak REMÉNY!
Ha vigyázol rá, Õ mindig benned él.
Ha szívedbe zárod, ki fontos volt neked.
Bármerre jársz, Õ is ott lesz Veled!
Még mennyi szép ígéret,
Mennyi csoda, ami várt volna rá.
Nélküle nem teljesülhet soha már,
És itt maradtam én is álmok, remények nélkül.
Rám sem várnak már ígéretek, csodák,
Csak könnyek, kérdések és szomorúság.
