Virágok gyertyákkal.
Könnyeim érted hullnak,
Minden percben rád gondolok.
Hiányod fáj, de tudom jól:
Örökké vigyázol rám valahol.
"Hiányzol, most érted gyújtok gyertyát,
Te már többé ne lehetsz velem.
Egy múltból visszatérő érzés
Újra elhoz, elhoz nekem."
Sírodhoz vezet utunk, feledni téged sohasem tudunk.
Feledni téged sohasem lehet, mert TE magad voltál a jóság és a szeretet!
Elmentél tőlünk, mint a lenyugvó nap, de szívünkben élsz, és örökké ott maradsz!"
Lelkünkbe daloddal lelkedet írtad,
Szívünkbe hangoddal bánatod sírtad.
Most mi sírjuk imánk, föl a messzeségbe,
Áldott légy, és örök - Isten tenyerében."
Tóth Zsuzsa
"Évek múlnak lassan peregve, mint
homokórában az aranyló porszemek.
Egyedül vagy oly magányos a lelked,
s fájdalom démonai mardossák testedet.
Hiányzik!
Még ezt érzed minden pillanatban,
s a lelkedben egy hatalmas üres szakadék van.
Megtettél érte mindent, amit csak lehetett,
mégis oly fájó a lét s szőrnyű az emlékezet.
Szereted őt!
Hiába nincs többé már!
Egyszer majd begyógyul minden seb,
s szívedben újra ragyogni fog a napsugár."
Arcomon a mosolyt,
rég ellepte bánatom,
hisz, akit szeretek,
soha többé nem láthatom!
Küzdök az érzésekkel
és küzdök a fájdalom ellen,
de tudom, a hiánya
örökké itt marad bennem!
Én úgy igyekszem megnyugodni,
Már a szívem sem mer hangosan dobogni.
Lélegzetem is vissza fojtom, és ami fáj, ki nem mondom.
Csitítom magam, hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak.
Maradjon meg a néma bánat, ott legbelül...önmagának!
Ott vagy minden nevetésben, a szerető ölelésben,
Ott vagy minden hallgatásban, a néma kiáltásban.
Minden percben és órában, itt vagy velem,
Tudom! Érzem! Bár szemem nem lát,
De a szívem érez...
Nem hittem volna, hogy ily fájdalmas a halál,
Nem hittem volna, hogy valaha is itt hagynál.
Most már tudom, a gyász égetõ fájdalom,
Mégis reménykedem: ez az egész csak rémálom.
