Szeretteink emlékére!
Szívünkben hordjuk örök emléked. Te voltál nekünk a biztató remény,
Nehéz napjainkba is az utat mutató fény. Múlik az idõ,de a fájdalom nem csitul,
Szemünkbõl a könny naponta kicsordul. Tudjuk,hogy csodára hiába várunk, shdu
Nyugodjál békében,szívünkbõl kívánjuk."
Szívünkben hordjuk örök emléked. Te voltál nekünk a biztató remény,
Nehéz napjainkba is az utat mutató fény. Múlik az idõ,de a fájdalom nem csitul,
Szemünkbõl a könny naponta kicsordul. Tudjuk,hogy
csodára hiába várunk,
Nyugodjál békében,szívünkbõl kívánjuk."
Egy Könnycsepp maradt a hajnali éjben,
a virágoknak is fekete a színe.
A tóparton magányos árva fák,
millió emlék mi régóta hozzád füz.
"Szerettem a hangod, mivel szólongattál,
Szemed fényét, amivel simogattál.
Lelkemben õrzöm minden mozdulatod,
Vágyaiddal álmodtuk együtt a holnapot
Van egy szó, mit úgy hívnak REMÉNY!
Ha vigyázol rá, Õ mindig benned él.
Ha szívedbe zárod, ki fontos volt neked.
Bármerre jársz, Õ is ott lesz Veled!
Egyszer majd újra öleli kezem,
Addig csak lentrõl figyelem,
De a mécsest, mi szívemben Érte ég,
Már nem veheti el tõlem az ég
"Hiányzol, most érted gyújtok gyertyát,
Te már többé ne lehetsz velem.
Egy múltból visszatérő érzés
Újra elhoz, elhoz nekem."
Sírodhoz vezet utunk, feledni téged sohasem tudunk.
Feledni téged sohasem lehet, mert TE magad voltál a jóság és a szeretet!
Elmentél tőlünk, mint a lenyugvó nap, de szívünkben élsz, és örökké ott maradsz!"
"Évek múlnak lassan peregve, mint
homokórában az aranyló porszemek.
Egyedül vagy oly magányos a lelked,
s fájdalom démonai mardossák testedet.
Hiányzik!
Még ezt érzed minden pillanatban,
s a lelkedben egy hatalmas üres szakadék van.
Megtettél érte mindent, amit csak lehetett,
mégis oly fájó a lét s szőrnyű az emlékezet.
Szereted őt!
Hiába nincs többé már!
Egyszer majd begyógyul minden seb,
s szívedben újra ragyogni fog a napsugár."
A nagy vízen túl , hol felém intesz,
hangod, mosolyod emléke lebeg.
Hiányod szívembe mar, mert velem vagy míg élek.
Én úgy igyekszem megnyugodni,
Már a szívem sem mer hangosan dobogni.
Lélegzetem is vissza fojtom, és ami fáj, ki nem mondom.
Csitítom magam, hogy ne sírjak, hogy semmi szomorút ne írjak.
Maradjon meg a néma bánat, ott legbelül...önmagának!
