Emlékezünk
Nem hittem volna, hogy ily fájdalmas a halál,
Nem hittem volna, hogy valaha is itt hagynál.
Most már tudom, a gyász égetõ fájdalom,
Mégis reménykedem: ez az egész csak rémálom.
Megállunk sírodnál csendesen,
Tudjuk, hogy odalenn már
Nem fáj semmi sem.
Könnycsepp gördül arcunkon,
Mert hiányzol nagyon.
Nyugodj csendesen,
Legyen békés álmod!
Találj odafenn örök boldogságot!
Hulló könnyekkel állok sírod felett,
a koporsó bezárta legdrágább kincsemet.
Megállt egy szív, mely élni vágyott.
Csak az ido múlik, feledni nem lehet.
Nehéz az életet élni nélküled.
Felejteni téged soha nem lehet.
Ha a bús napjaim le fognak telni,
Oda vágyom hozzád megpihenni.
Te voltál bennem az akarat,
Te voltál, de helyette fájdalom maradt.
A boldogság szívemben örökre elbújt,
Mert kit nagyon szerettem, elhunyt.
"Elhervadó õszirózsa, hulldogáló tarka lomb, Boruljatok sírhalmomra, legyen bársonypuha domb. Elrepültek már az évek, Isten sok napot adott, Megtört testtel földbe térek, de szívetekben ott vagyok."
Más világ most, ahol él, más a szó és más a fény.
Tavasz, nyár, ősz és tél, nélküle fúj itt a szél.
Mint amikor gyermekek sírnak, ha éjjel rossz álmot látnak,
Belül úgy izzik a bánat, az emlékek csendben fájnak.
Égő könnycsepp, mondd meg neki, hogy szeretjük,
És amíg élünk, el nem felejtjük.
Itt maradtam egyedül, négy fal közé bezárva.
A percek szenvednek, várnak az idő halálára.
Minden hideg, minden fagyott,
csak hiányod állandó.
„De nehéz nevetni, amikor sírni kéne
Csillagot hazudni a beborult égre!
Vidám nevetéssel verni fel a házat
Mikor a szívem mélyén ott a bánat!”
Üvöltenék a széllel
Mikor fájdalmam sírni késztet.
Világgá üvölteném,
Nincs már mi éltet.
Sírnék a széllel
Ha könnyem lenne még.
S ha esõ esne,
Velem sírna az ég.
"Miért sirattok?
Isten arca volt, mely simogatóan reám hajolt,
S én mentem
most fényözönben élek
És nem vagyok más, csak tisztuló lélek!
Ha emlegettek, köztetek leszek,
De fáj, ha látom hulló könnyetek.
Ha rám gondoltok, mosolyogjatok,
Mert én már Istennél vagyok."
