Emlékül
"Megpihent szíved,
szemed álomba merült,
Fel szállt a lelked
Angyalok közé került, nappal
Angyalként jössz hozzánk,
Éjjel csillagként ragyogsz,
Igaz nem látunk, de tudjuk,
fentrõl mindig Ránk mosolyogsz."
Mikor az ember magára marad,
könnyezve telik el minden pillanat,
mert szeme elõtt állandóan feldereng a múltja,
ahol még ketten álltak, egymás kezét fogva.
Mikor magányosság marcangolja szívünk,
úgy érezzük, boldogok mi már nem lehetünk,
hisz aki mellettünk állt jóban, rosszban, bajban,
falevélként szunnyad a rozsdás avarhantban.
Társ nélkül, egyedül, mind semmik vagyunk.
Elveszettként rójuk megszokott utunk,
mert mind, akik vezettek, s kik vigyáztak reánk,
fentrõl nézik már a csillaghullását.
Ki árván maradt idelenn az sem tehet mást,
mint hagyja, hogy enyhítse szíve fájdalmát
az a borzas szellõ által csókolt néhány szál virág,
mely magába foglal egy csöndes, halk imát.
Elmentél tõlünk a csillagok felé,
Aranyló csillagpor hull már a lábaid elé.
Arcunkat könny mossa, mert nem vagy már többé,
De szívünkben emléked élni fog örökké!
Nem tudunk már nélküled boldogságban élni,
A szívünkbõl e fájdalmat ki se tudjuk tépni.
Rád gondolunk éjjel, rád gondolunk nappal,
Itt leszel te velünk a mindennapjainkban.
Ott vagy minden nevetésben,
A szeretõ ölelésben.
Ott vagy minden hallgatásban,
A néma kiáltásban.
Minden percben és órában
Itt vagy velünk. Tudom! Érzem!
Bár a szemem nem lát Téged,
De a szívem érez.
A neved a szél simítja egy táblán,
Az örök kék ég alatt az örök magány,
Az örök kék ég alatt az örök magány,
Mert az emlék erõsebb, mint a halál.
Amíg õriz a szemed,amíg lehunyt szemmel látsz,
Lehet, elmegyek, de itt leszek,a lábnyomomban jársz.
Amíg érez a kezed
,amíg néha még rám vársz
Egy mozdulatban egyszer majd újra megtalálsz.
"Az élet szomorúan csak eltemet,
Mint az õsz a gondtalan nyarat.
Hullanak a sárgásbarna levelek,
S utánad szinte semmi sem maradt...
Ha lenne még egy utolsó napom,
Elmondanám, mennyire hiányzol.
Átölelne téged szeretõ karom,
S látnád, ahogy a láng pislákol..."
Most érzem milyen az élet nélküled,
Most érzem mi az mit elveszítettem,
Most érzem mit hagytam elszaladni,
Most érzem az álmokat szertefoszlani.
Nem értem miért kellett így lennie,
Nem értem miért fáj a szívem ennyire,
Nem értem miért vagyok ennyire kimért,
Nem értem miért... nem értem miért.
Most búcsúzni kell a szép emlékektõl,
Most búcsúzni kell a szenvedélytõl,
Most búcsúzni kell a gyönyörûségtõl,
Most búcsúzni kell a reményeimtõl.
Rádöbbentem az élet nehézségeire,
Rádöbbentem a múlt szépségeire,
Rádöbbentem elmúlt a szerelem,
Rádöbbentem bennem még ég teljesen.
Hiába érzem a kínt mely felemészt,
Hiába voltam mindig tettre kész,
Hiába adtam meg mindent mit tudtam,
Hiába tettem meg végül mégis meguntad.
Remegõ kezét kezemben fogtam
Szeme színte beszélt
De én szavak nélkül is tudtam
Nem fájt még annyira
Soha de soha semmi
Mint akkor és ott
Csendben elengedni
Köszönök neked mindent!
A szeretetet a csodás kincset,
melyet önzetlen szíved nekem ajándékozott,
Elmegyek hozzád mindig, amíg élek,
Nem hagylak magadra, mindig visszatérek!
Ha eljõ az én órám, hozzád hazatérek.
Valaki elment, akit szerettem. Valaki volt a mindenem.
Búcsú nélkül itt hagyott. Utána csak üresség maradott.
Láttam õt nevetni, boldogan. Hallottam a legszebb szavakat,
Amiket ember csak mondhatott, De elment, s a szívem megfagyott.
Valaki meghalt, akit szerettem. Valaki magával vitte mindenem.
Összetört szív,
mint elhagyott virág.
Csak állok és bámulok némán,
Nincs már érzés, nincs már szó,
Nincs már nekem semmi,,, semmi jó...
Egy Könnycsepp maradt a hajnali éjben,
a virágoknak is fekete a színe.
A tóparton magányos árva fák,
millió emlék mi régóta hozzád füz.
Az égre tekintve látom az arcod,
egy új világ vár de várom a harcot.
Hogy veled lehessek de nem érhetlek el,
repülnék veled a végtelenbe fel.
Átölelnélek egy édes angyalként,
hiányod érzem és fáj a sok emlék.
Rám néztél mint egy ragyogó csillag,
de érzem a távolból mindig velem vagy.
"Szerettem a hangod, mivel szólongattál,
Szemed fényét, amivel simogattál.
Lelkemben õrzöm minden mozdulatod,
Vágyaiddal álmodtuk együtt a holnapot
Egyszer majd újra öleli kezem,
Addig csak lentrõl figyelem,
De a mécsest, mi szívemben Érte ég,
Már nem veheti el tõlem az ég
"Hiányzol, most érted gyújtok gyertyát,
Te már többé ne lehetsz velem.
Egy múltból visszatérő érzés
Újra elhoz, elhoz nekem."
Sírodhoz vezet utunk, feledni téged sohasem tudunk.
Feledni téged sohasem lehet, mert TE magad voltál a jóság és a szeretet!
Elmentél tőlünk, mint a lenyugvó nap, de szívünkben élsz, és örökké ott maradsz!"
Lelkünkbe daloddal lelkedet írtad,
Szívünkbe hangoddal bánatod sírtad.
Most mi sírjuk imánk, föl a messzeségbe,
Áldott légy, és örök - Isten tenyerében."
Hiányzik!
Még ezt érzed minden pillanatban,
s a lelkedben egy hatalmas üres szakadék van.
Megtettél érte mindent, amit csak lehetett,
mégis oly fájó a lét s szőrnyű az emlékezet.
Szereted őt!
Hiába nincs többé már!
Egyszer majd begyógyul minden seb,
s szívedben újra ragyogni fog a napsugár."
“Oly régóta vársz reám
Most itt vagyok neked
Két karoddal ölelj át
Hisz az út értelmetlen nélküled
Itt vagyok neked
Kéz a kézben járunk
Mi még szerelmesen valahol fenn a
végtelenben.”
