Szomorúság.
„Tehát vége...
Sosem láthatlak többé...
Sosem ölelhetlek többé...
Sosem foghatom a kezedet többé...
Sosem símogathatom meg az arcodat többé...
Egyvalamit tehetek: szerethetlek örökkön-örökké.”
Valaki elment, akit szerettem. Valaki volt a mindenem.
Búcsú nélkül itt hagyott. Utána csak üresség maradott.
Láttam õt nevetni, boldogan. Hallottam a legszebb szavakat,
Amiket ember csak mondhatott, De elment, s a szívem megfagyott.
Valaki meghalt, akit szerettem. Valaki magával vitte mindenem.
Tudod ugye, bennem élsz!
Mindig itt leszel,
A szívem átölel,
Amíg élem az életem!
Te mindig elkísérsz,
És mindig bennem élsz,
Mindig itt élsz majd velem!
Te vagy a Nap, mely lenyugszik este,
Te vagy a Hold, az éjszaka teste,
Te vagy a csillag, mely szemembe ragyog,
Te voltál az Élet, nélküled én sem vagyok.
Elvitted tõlem a Napot, a Holdat és minden csillagot,
Többé szivárványt sem láthatok, nem mámorítanak illatok.
Nélkülük én megvagyok, de Nélküled meghalok!
