Gyetyák angyalok

...Hiányzol!
Hiányzik veled az élet.
Álmatlan éjszakákon
magamnak mesélek.
Baldachinos ágyba
fektet a pillanat,
s csak képzelem, hogy karjaid
újra ringatnak....

Csöndben merengve bámulok előre,
megállt az élet, megállt egy időre.
Bárhol is kereslek, nem látlak sehol,
felkavartad lelkem, szívem már gyászol.
Szememből könnycsepp halkan csordogál,
nincsen már másom, csak emlék, mit itt hagytál.

 
Óh, Istenem! Hogy írjam le, amit érzek,
 
hogy írjam le, hogy hamvadó szívemben
 
ezer sebbõl vérzek,
 
távozásod felfogni nem lehet,
 
csak hullatjuk Érted
 
a vonásainkat torzító, fájó könnyeket.


 
  A könnyek a szememből folynak,
 
      S mind csak hozzád szólnak.
 
       Válasz már nem jön, nem létezik. 
 
     Csak az én lelkem emlékezik.


 Megállt az idő, oly csendes az éj,  halk szavú tündér az életről mesél.
 
Szomorú ódája bús és lázadó... Ezt hallgatni jó, de  szívet fájdító.
 
Valaki most sír, egy könnycsepp csordul . 
 
Az én arcomon is egy bús lassan elindul...  Nagyon -Nagyon HIÁNYZOL.!


 Más világ most, ahol él, más a szó és más a fény.
 
Tavasz, nyár,  ősz és tél, nélküled fúj itt a szél.
 
Belül úgy izzik a bánat, az emlékek csendben fájnak.
 
Égő könnycsepp mond meg neki, hogy szeretjük,
 
S amíg élünk el nem felejtjük.


Emlékezz rám, mikor fúj a szél,
Emlékezz mikor minden véget ér.
Nézz rám, fogd meg a kezem,
Szorítsd meg bátran, míg lehunyom a szemem.
Köszönöm, hogy szerettél, köszönöm, hogy élhettem,
Születtem ,,,,, éltem halálomig
De végig ember voltam, aki mindig csak álmodik.


Csillag vagy nékem, mely száll fenn az égen, 
oly vonzó a fényed, mit nem érek el. 
Álmomban látlak és mindennap várlak, 
mert amíg élek, nekem csillag leszel...


Rég már, hogy örök álom zárta le szemed,
könnyek között emlegetjük a Te drága neved.
Elmentél tõlünk egy végtelen útra,
melyrõl csak visszanézni lehet, visszajönni soha.
Hazafelé nem építettek utat, de ha mégis lenne irány,
mely otthonod felé mutat, ugye hazajönnél!
Visszahozna a szeretet, és letörölnéd, az
Érted hulló könnyeket.


Valaki elment, akit szerettem. Valaki volt a mindenem. 
Búcsú nélkül itt hagyott. Utána csak üresség maradott. 
Láttam õt nevetni, boldogan. Hallottam a legszebb szavakat, 
Amiket ember csak mondhatott, De elment, s a szívem megfagyott. 
Valaki meghalt, akit szerettem. Valaki magával vitte mindenem.

Nem ég már benned a szeretet lángja,
belül kihalt az érzelmek fáklyája,
de mi könnyeinkkel mindig eljövünk,
szeretetünkkel Rád emlékezünk!


Visszaadom tested,pihenj hát kedves,
Álmodd azt a csendben,
hogy szép volt ez a világ.
Érzem ,hogy itt vagy  még most is velem,
bennem élsz tovább,míg dobog a szívem!

 



Mint tomboló vihar lesújtott a halál,
Bánatos szívünk gyógyírt úgysem talál.
Szeretõ, gondos szívedet nem pótolja senki.
Fáradt testednek, drága poraidnak,
A Jó Isten adjon örök nyugodalmat!


Csak nézek az égre és Õ jut eszembe, Õ és minden cselekedete.
Van egy dolog, amit tudok: Vele lehetek, amikor csak akarok!
Csak annyi kell, hogy becsukom a szemem, és Õ már fogja is a kezem.
Az álom véget ér, én egyedül vagyok, de még mindig az Õ hangja az, amit hallok.
Újra könnyes szemmel nézek az égre: HIÁNYZOL!! Ezt suttogom halkan az égbe!


Rég már, hogy örök álom zárta le szemed,
könnyek között emlegetjük a Te drága neved.
Elmentél tõlünk egy végtelen útra,
melyrõl csak visszanézni lehet, visszajönni soha.
Hazafelé nem építettek utat, de ha mégis lenne irány,
mely otthonod felé mutat, ugye hazajönnél!
Visszahozna a szeretet, és letörölnéd, az
Érted hulló könnyeket.

Nélküled semmit nem érnek a szavak, ha nem Te mondod õket.
Semmit nem érnek a napok, ha nem hoznak hírt felõled.
Semmit nem ér a napfény, ha nem az arcodon ragyog.
Semmit nem suttognak a fák, ha csak egymagam vagyok.
Semmit nem ér a ma, ha nem vagy itt velem,
Nélküled az élet csak fájó értelmetlen gyötrelem.

"Kimondanám, de nem lehet.
Néma az út, kihalt a táj.
Beszélnék, de nem tudok.
Fúj a szél és poros a szám.
Elmondanám, ha engednéd,
hogy néma az út és kihalt a táj.
Kiáltanám, ha kérdenéd,
hogy minden üres és fáj!"


Nézem fényképedet, drága mosolyodat,
Könny áztatja arcomat, - így nem látlak már,
Mert szememet elfedi a homály.
A hangodat sem hallom,
mert hangos zokogásom, megtöri a csendet. . .
Már csak egyre vágyom:
hogy ott lehessek VELED!
Hogy átöleljelek és elmondjam NEKED:
- MENNYIRE, MENNYIRE SZERETLEK! ! !


Ha olykor mégis meggyötör az élet,
Azért most örülj a jónak és a szépnek,
S szívedbe csendüljön mindig az ének:
Hogy vannak, akik mindig szeretnek téged!

Csöndben merengve bámulok előre,
megállt az élet, megállt egy időre.
Bárhol is kereslek, nem látlak sehol,
felkavartad lelkem, szívem már gyászol.
Szememből könnycsepp halkan csordogál,
nincsen már másom, csak emlék, mit itt hagytál.


 

 

0.021 mp